Eseménynaptár

Március 2019
V H K Sz Cs P Sz
24 25 26 27 28 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6
A megtalált színpad

„... Minden, ami a nyilvánosság előtt játszódik, olyan, mint a SZÍNHÁZ. Éppen ezért, akiket rövid időn belül a közéletbe küldenek, úgy neveljék, hogy ott megfelelően állják meg a helyüket,s a rájuk bízott feladatokat kellően végezzék el.”(Schola ludus. Sárospatak, 1656)

Comenius, a 17. században élt kiváló pedagógus vallotta ezt egyik tanításában, s nem véletlenszerűen kívánkozott ide ez az aktualitásából azóta sem vesztett idézet éppen most, amikor a 90. születésnapját ünneplő alma mater tiszteletére megjelenő évkönyv különkiadásában felidézzük az 1990 őszétől napjainkig terjedő csaknem két évtized kiemelkedő eseményeit, évfordulóit, s számvetést készítünk mindarról, ami ez idő alatt az egykori Református Leánygimnázium jogutódjának tekintett Apáczai Csere János Gimnázium házatáján történt. S tesszük ezt a múltidézés és az elődök áldozatos munkája előtti főhajtás mellett egy kicsit a jövőbe tekintés szándékával is, hiszen lépten-nyomon ott ágaskodik bennünk az égető kérdés: mit tehet a XXI. század pedagógusa az óriásléptekkel felgyorsult s hovatovább mind rohamosabban fejlődő világban azért, hogy ne csak száraz ismeretanyagot adjon át növendékeinek, hanem igazi élménnyé varázsolja is át azt, melyek azok a pedagógiai módszerek, eljárások, melyekkel hatékonyabbá lehetne tenni a jövő generációinak oktatását-nevelését egy olyan korban, amelyben a technikai vívmányoknak köszönhetően az ember helyét fokozatosan a gépek, az „ automatizált cselekvések” veszik át, amikor egyre gyorsabban igyekszünk felzárkózni a nyugati normákhoz, modellekhez, figyelmen kívül hagyva az esetleges buktatókat, amikor – talán minden eddiginél sürgetőbben – szükségessé válik a kreatív-produktív személyiségformálás igénye?

Szükségtelen részleteznünk, hogy az iskola -  s egyáltalán bármilyen oktatási intézmény – az a fórum, ahol nevelő és gyerek, tanár és diák örökös kölcsönhatásban áll egymással, együtt szemléli, tapasztalja, illetve alakítja a környező valóságot, ezt a „kinek szoros – kinek tág világot.”S mi más lenne az oktatás folyamata, mint olyan szocializáció,melynek során a „közéletbe küldjük” a ránk bízott gyermeksereget, miután annak nagyjából sikerült felmérnie, „meddig tart ő, s hol kezdődik a külvilág”. Ezért játszik mindennapjainkban is meghatározó szerepet a dráma sajátos eszközeivel történő nevelés, hiszen a dramatikus eljárások, akár tanítási órán, akár azon kívül alkalmazzuk őket, szervesen illeszkednek minden iskola oktató-nevelő munkájába azzal a céllal, hogy „általuk is az egész személyiség – az értelem, az érzelem, a fizikum, a jellem – harmonikus és differenciált fejlesztése” valósulhasson meg.

A drámajátékok így tehát az emberépítést célozzák, feladatuk a személyiségformálás, a kapcsolatfelvétel, illetve –fenntartás megkönnyítése, általában az emberközi kapcsolatok elmélyítése.Így válik nyilvánvalóvá az a tény, hogy máig sem évült el a diákszínjátszás fontossága, s a gyermekek „színházasdijában” – történjék az alsó vagy felső tagozaton – nem az esetleges bemutató a fontos, hanem az azt megelőző nevelési folyamat.Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy mindazok, akik a művészeti tárgyakat nem csak tanítják, hanem azokkal nevelni is szeretnének,önkéntelenül vagy épp tudatosan mindig a befogadóra, a tanulóra összpontosítanak. A művészeti nevelés és a személyiségformáló szándék egymástól elválaszthatatlan fogalmak. Aki nevelve oktatja a különböző művészeteket, az tudja, hogy az igazi pedagógus mindig partnere a diáknak, közöttük semmiképpen sem alá- vagy fölérendeltségi viszonynak kell léteznie, hanem mellérendeltségi viszonynak, hogy eredmény csak együttgondolkodással és közös cselekvéssel születhet.

Miért fontos mindez? Azért, hogy a befogadó képes legyen egy humánus világ- és emberkép kialakítására, hogy érzelmileg gazdagodjék, készsége, kreativitása fejlődjék, hogy később esztétikai igényességgel tudja alakítani a maga világképét, hogy megtanuljon jól látni, hallani, cselekedni.

Ezeket az elképzeléseket, célokat tartja szem előtt a rendszerváltás után nálunk is elterjedt drámapedagógia (nevezik még drámajátéknak, gyermekdramaturgiának stb.), melynek módszerei mind a tanórákon, mind színjátszó körön kiválóan alkalmazhatók.Metodikájának meghatározó eleme a játékosság és a dramatikusság, tehát a dráma sajátos eszközeivel nevel.A dramatikus eljárások, akár tanítási órán, akár szabadidőben alkalmazzuk azokat, szervesen beilleszthetők minden oktató-nevelő munkájába, tehát az emberépítést célozzák meg, ezért követelnek minden játékostól aktív részvételt, s jó eredmény akkor születik, amikor tanár és diák együtt játszik, mindenki azonos szituáció részese. A rögtönzött drámajátékot ugyanis a diák egyfajta próbahelyzetként éli meg, s e próbahelyzetben szerepvállalásával egyidőben önmagát kell képviselnie. Mindezt a ráirányuló figyelem közepette, amely éppolyan készültségi állapotot követel meg, mint a mindennapi élet kihívásai.

Ez a nézőpont érvényesül iskolánk diákszínjátszó körének, a BUHU-nak a működésében is közel két évtizede.Az 1992-ben létesült kör életében, mely csak egy év múlva kapott nevet, immár több „generációváltásra” is sor került, de hadd idézzük fel a kezdeteket az egyik alapítótag – Kötő Áron, jelenleg a kolozsvári Puck Bábszínház művésze, s amúgy az Apáczai házatáján BUHU-rendező – jóvoltából:

„A Buhu történetét megírni úgy cseng,  mintha egy múltból előhúzott relikviát kéne leporolni, s behelyezni az iskola dicsőség-szekrényébe, de szerencsére ez nem egy befejezett történet, hanem – nagyon remélem – továbbra is élő és mindig megújuló része annak a szellemnek, amely megkülönbözteti az Apáczait a többi kolozsvári tanintézménytől, ha nem is feltétlenül jobbá, de mindenképpen egy kicsit mássá téve iskolánkat. A színjátszó kört előbb diákként volt alkalmam megismerni, később pedig a csoport egyik irányítójaként, és kijelenthetem, hogy a bennünk ható élmények emberi mivoltunkat, identitásunkat formálták meg, függetlenül attól, hogy aztán valaki színházi pályát választott vagy sem. A Buhu mindannyiunk batyujában ott lapul, vigyázza álmainkat, emlékeinket, hogy mindig visszataláljunk a felnőtt öntudatra ébredt játszó kisgyermekhez, aki meg akarja váltani a világot. Hogy megváltottuk-e , arról nincs tudomásom,  de egy buhus, örökké buhus marad...

Olyan nyolcadikosfélék lehettünk, amikor Szilágyi Júlia tanárnőnk előadatott velünk egy részletet a Csongor és Tündéből (Habár a szíve csücske mindig is A kérők volt, amit egy másik osztállyal szintén színpadra vitt), s Diószegi Attila osztálytársamból hirtelen helyi nevezetesség lett. Kapott is gyorsan egy felkérést A kérők egyik szerepére, s mi irigykedve figyeltük a nézőtérről, hogy feszít piros vitézkötéses nadrágjában… Szerencsére barátkozós fajta volt,s a sztárságot nehezen viselte egyedül, így hát összeálltunk ketten és betanultuk Karinthy egyik jelenetét, az Énekórát. Hálás kis mutatvány volt, számos rendezvényen léptünk fel vele, a szomszédos iskolákban is előadtuk, még faluhelyre is meghívtak. Közben humán tagozatos nebulók lettünk, de színjátszó kör még mindig nem volt. És ekkor lépett be az életünkbe Tőkés Erika új magyartanárnőnk. Méhes György Széna vagy szalma című vígjátékát vittük színpadra közösen a tanárnő osztályával, amellyel Budapesten is felléptünk, elég nagy sikerrel. Akkor körvonalazódhatott Erikában, hogy érdemes velünk tudatosan foglalkoznia, s a következő évben ez meg is látszott. Osztályról osztályra járva toborozta a tehetségesebb, szerepelni vágyó gyerekeket, így alakítva ki azt a csapatot, amelynek a tanulás mellett (vagy inkább helyett ) a színjátszás vált a fő tevékenységévé. A helység kalapácsa  már ilyen „válogatott cigánylegényekből” verbuválódott előadássá.,  melyben remek tömegverekedéses jeleneteket rendeztünk, csípte is a közönség,  kivéve az utolsó előadást, ahol az éjszakai buliban  leharcolt, kissé álmatag  magyarországi diákok nem tanúsítottak túlzott lelkesedést produkciónk iránt. A színpadon ezt észrevettük, s annyira beleadtunk apait-anyait, hogy a fináléban Diószegi barátom akkorát kapott az orrára, hogy ájultan rogyott össze. Azután legördült a függöny. Később kiderült, eltörött az orra. Először éreztük a bőrünkön ennek a hivatásnak a keserűségét.

Következett Gogol színműve, A revizor. Ekkor vettünk részt először országos színjátszó versenyen, s merült fel, hogy nevet is kéne választani a csoportnak. A Buhu mindenkinek jól hangzott, de a hiedelemmel ellentétben ez a név semmit sem jelent és semminek se a rövidítése. Hát versenyt aztán nem nyertünk, pedig még vécépapírral is körbetekertem magam a polgármester szerepében, de legalább másodikok lettünk.

Lassan kialakult a próbafolyamatok ritmusa is, úgy januártól május végéig, az Apáczai- napokig. Hétvégeken próbáltunk, de feláldoztunk egy-egy napot a húsvéti vakációnkból is, irányítás nélkül, magunk szakállára dolgoztunk, mert nagyon szerettük. A tanárnő hagyta, hogy érvényesítsük ötleteinket, előadásaink főleg kollektív rendezés eredményeként születtek. Már a tizenkettedik osztályt tapostuk, érettebbek is lettünk, mikor sor került Szakonyi Károly Adáshiba című színművének bemutatására. Ez az előadás tette szűk pátriánkban igazán ismertté színjátszó csoportunkat, amikor megnyerte az országos diákszínjátszó találkozót. Sajnos, a versenyen már nem lehettem ott (vagy az előadás szerencséjére), mert időközben felvettek az egyetemre.

Egy évig távolmaradtam a csoporttól, közben új arcok tűntek fel, és a tanárnő mellett Diószegi is foglalkozott a csapattal, ekkor mutatták be Dürrenmattól a Fizikusokat. Aztán Dió barátom bejutott a vásárhelyi főiskolára, s a tanárnő segítség nélkül maradt. Erika visszahívott ,és én szívesen mentem vissza „buhuzni”. Ekkor egy olyan korszak kezdődött az életemben, amely szerencsémre azóta is tart. Felvértezve a színin szerzett tapasztalatokkal, hasonló módszerekkel kezdtem  foglalkozni a diákokkal, mint ahogy engem is oktattak, egyszerre lehettem pszichológus meg tigrisidomár, közben mindig ügyelve arra, hogy a lelkük, egyéniségük ne szenvedjen torzulást, ami e tréningnek  a veszélye, főleg olyan fiataloknál, akiknek még nincs kialakulva a személyisége. Mrozek Károlyát kezdtük próbálni, de betegség miatt nem tudtuk bemutatni az Apáczai-napokon. Öröm az ürömben, hogy még szinte egy évet dolgozhattunk rajta, és így már nagyon érett, kiforrott állapotában vihettük el a diákszínjátszó találkozóra, ahol el is nyertük a legjobb előadásnak járó díjat. Amúgy a versenyzés a csoport számára csak másodlagos, elsősorban az Apáczai-napokra készülünk.

Azóta eltelt pár év; volt, aki a kezem alól kikerülve a színészmesterséget választotta élethivatásául, volt, aki nem, de mindannyiukra nagy szeretettel gondolok vissza .Számomra a legnehezebb kihívás az, hogy állandóan alkalmazkodnom kell az újabb és újabb generációk mentalitás- és bioritmus- változásaihoz, habár még én sem vagyok idős. Nagyon közhelyszerűen hangzik, de ezek a fiatalok mások, mint mi voltunk. Nagyon nagy az információ- befogadóképességük, de nehezükre esik az összpontosítás, könnyen felpörögnek és hamar kifulladnak, nem jellemző rájuk a mentális elmélyülés, a kontempláció, amelyért elsősorban a mai világ ritmusa a felelős. De ez nem jelenti azt, hogy rosszabbak lennének, ez a generáció is kitermeli  a maga tehetségeit, és remélem, a jövőben is így lesz ez. A színpad is megújult azóta, valódi színházi világítást kapott új takarásokkal,fekete- fehér háttérrel,ami nagy szó egy amatőr ifjúsági csoport életében. A tanárnő továbbra is ugyanolyan töretlen lelkesedéssel keresi az újoncokat, azokat a fiatalokat, akik majd tovább írják eme színjátszó kör még mindig túl rövid történetét.”

Amint az a visszaemlékezésből is kitűnik, a BUHU repertoárjában mind az egyetemes, mind a magyar drámairodalom művei szerepelnek – általában azt tartottuk szem előtt, hogy”jól megírt”,azaz kitűnő szerkezetű és szövegű darabokat vigyünk színre, hiszen gyermek- és ifjúkorban fontos a klasszikus értékek átadása, értő formában való tolmácsolása.Egy-egy ilyen alkotás színrevitele rengeteg információ-átadással, elméleti és gyakorlati értelmezéssel jár együtt, s ezek mind beépülnekvalahol a gyermek lényébe.Általában heti egy-két próbát tartunk, alkalmanként másfél-két órát, de második félévtől növeljük a próbák számát, májusban pedig már szinte naponként találkozunk.

A BUHU nagykönyvébe sokan beírták a nevüket: egyesek önmaguktól jöttek és négy éven át rendületlenül kivették részüket a csapatmunkából, másokat mi kértünk fel az együttműködésre, de mindenképpen a csapatszellem uralkodott és uralkodik ma is soraikban.Volt, aki technikusként – ügyelőként segédkezett négy éven át (Wanek Tamás), de plakáttervezőnk és –kivitelezőnk is akadt (Adorjáni Márta, Gábor Zsófia). A buhusok közül azóta már nyolcan lettek Thália szolgái, s bár pályájukon számos nehézséggel, kihívással kell szembenézniük, és állandó megmérettetésben van részük, mi mégis talán csak a szépet látjuk munkájukban.Álljon itt most végezetül az ő nevük: Diószegi Attila, Fodor Réka, Kötő Áron, Ferencz Amália, Szűcs Gellért, Imecs Levente, Kelemen Csongor, Visky András. És ki tudja, még hányan következnek?

De nemcsak őket, hanem mindannyiukat elismerés illeti áldozatos munkájukért. Mi pedig, a régiek,  maradunk továbbra is folytatni a munkát a mindig ifjabbakkal, azokkal, akiknek a játék álom, a szó varázserő, és akiknek egy kicsit színház az egész világ s talpalatnyi föld benne a megtalált színpad.

Tőkés Erika
Kötő Áron